Még mindig felém tartott. Én pedig azt se tudtam, hogy mit csináljak. Hirtelen a lélegzetem is elállt annyira izgultam. És akkor hasított az eszembe, hogy te jeszus úristen a hajam vajon, hogy áll?! És hogyan üljek? És mi van ha nem is idejön hanem a hátam mögött meglátott egy ismerőst és hozzá siet azzal a szinte már földöntúli mosolyával. Vagy ami még rosszabb a barátnője jött meg. Egy szóval feszengtem. Ezek a gondolatok futottak át az én kis tinilány agyamon. De nem. Felém jön és nekem mosolyog olyan..olyan leírhatatlanul. És ekkor valaki hátulról megfogta a vállamat és egy puszit nyomott az arcomra. Ez a puszi ébresztett - aminek normális esetben örültem volna, de most bárcsak ne lett volna - az álmodozásomból. Loui volt az. Amint Ő ezt meglátta láttam, hogy lehűl a mosoly az arcáról. A tömegen keresztül csalódottan rám, majd Louis-ra nézett. Majd megfordult és visszament a helyére. Legszívesebben utána mentem volna - és meg is tettem volna - ha az én "drága, jó" bátyuskám fel nem húz a székről, és nem kezd el tuszkolni a Backstage felé. Ugyan is még ez a jelenet lejátszódott már hívták is Lou-t a színpadra.
- 155204. Színpadra. - mondta a hangosbemondó.
- Óh, ja, hogy ez te vagy.
- Jó, hogy végre észre vettél. - monda Lou gúnyos hangnemben.
- Persze, hogy észre vett. De most már menjünk, nehogy lekésd a színpadra lépést. - mondta Anya sürgetően. Elől ment El és Loui kézen fogva. Utánuk mentek Apáék. Majd legutoljára én. Vagyis csak mentem volna. A lábaim a földbe gyökereztek. Kétségbeesetten kerestem a szememmel azt a srácot aki egy pillantással rabul ejtett. Ebből a helyzetből Apa zökkentett ki. Megfogta a karomat és elkezdett húzni.
- Gyere már, Anyáék már ott vannak és Louis-ra ráférne az ölelésed.
- Ja, igen persze megyek. - mondtam. Nagyon csalódott voltam, mert nem találtam meg a srácot. De megpróbáltam a bátyámra gondolni és elindultam Apával. Loui-nak már ott volt a mikrofon a kezében.
- Gyere ide Latika, hagy öleljelek meg. - magához húzott és szorosan megölelt, én pedig visszaszorítottam. Anyával és El-el már biztosan elintézték az ölelést hamarabb. Apával adtak egymásnak egy bro ölelést, odalépett az ajtóhoz. Onnan még egyszer visszanézett mi pedig visszamosolyogtunk rá, és mondtuk neki, hogy induljon. Belépett az ajtón, végig ment a folyosón, mi pedig azonnal a plazma tévé felé fordultunk, ahol majd láthatjuk őt. Belépett a színpadra és a közönségen halk moraj futott végig. Mi eközben El-lel szorosan megfogtuk egymás kezét és ugyan ezt tették Anyáék is. Amikor meghallottuk a közönség első reakcióját Loui-ra összenéztünk és csak mosolyogtunk. Befelé menet ő is mosolygott, majd megállt a színpad közepén.
- Helló - köszönt a zsűrinek.
- Helló - köszöntek vissza szinte egyszerre.
- Mi a neved? - kérdezte Simon Cowell.
- Louis Tomlinson - válaszolta.
- És hány éves vagy? - faggatta Nicole.
- 20 - Loui eközben folyamatosan vigyorgott, de azért láttam rajta, hogy nagyon izgul.
- Remek. Akkor vágj bele. - biztatta Simon. Loui vett egy nagy nagy levegőt és elkezdett énekelni. Mindenki síri csendben hallgatta. A közönség a zsűri és mi is. El-lel szorítottuk egymást és csak vigyorogtunk. Apa támogatta Anyát mert alig állt a lábán a büszkeségtől és a meghatódottságtól, már szinte zokogott. És ekkor befejezte. Ekkor már én is és El is sírtunk. Lou leengedte a mikrofont és mindenki tapsolt, voltak akik fel is álltak. A zsűri elismerően mosolygott.
- Eszméletlen voltál - kezdte Nicole - tőlem egy hatalmas IGENt kapsz!
- Köszönöm - mondta még egy kicsit félénken.
- Határozott igen! - Lou.
- Ezek szerint Louis, van három igened! Gratulálok. - mondta Simon mosolyogva. Loui pedig fülig érő szájjal mondta, hogy "Köszönöm". Szinte ugrálva jött le a színpadról miközben a közönség tombolva tapsolt és ujjongott. Lejött a színpadról és El-lel szinte egyszerre ugrottunk a nyakába...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése