Miután mi jól megszorongattuk és megpusziltuk jöttek Anyáék. Anya sírva ölelte át Loui nyakát és a meghatódottságtól szólni se tudott, csak ölelte. Apával általában egy bro öleléssel elintézik az ilyeneket, de most ők is megölelték egymást. A műsorvezető is odajött és gratulált neki.
- Nagyon nagy voltál haver. Gratulálok.
- Köszönöm - hebegte Loui.
- Várunk vissza a következő válogatóra. - majd kezet fogtak, és mi elindultunk kifelé. Ahogy kifelé tartottunk a színpad felé egy szőke, gyönyörű kék szemű srác tartott. Ahogy elment mellettünk rám nézett és eleresztett egy mosolyt. Róla rögtön eszembe jutott az a göndör zöld szemű srác, akit még Louis fellépése előtt láttam. Kifelé menet újra átmentünk a tömegen. Próbáltam keresni a szememmel, de minden hiába volt. Több százan lehettek és Apáékat is csak azért nem veszítettem el, mert Lou fogta a kezem és láncot alkotva mentünk az ajtó felé. Nagyon csalódott voltam. De most a bátyámra kellett koncentrálnom.
- Mi lenne ha ezt a csodás napot egy jó kis kajálással zárnánk? - vetette fel az ötletet El.
- Ez valami csodás ötlet! - mondta Anya. - És hova menjünk?
- A Starbucks-ba. - mondtuk Loui-val egyszerre. Ez a kedvenc helyünk. Nagyon sokat járunk oda.
- Ki gondolta volna..? - mondta mosolyogva El. Beültünk a kocsiba és elindultunk a Starbucks-ba. Egész úton viccelődtünk, nevettünk és már arról is beszélgettünk hogy mi lenne ha bejutna az élő show-ba, bár mindannyian tudtuk, hogy ez még messze van. Próbáltam odafigyelni és beszállni a beszélgetésbe, de a gondolataim egyre-másra elkalandoztak. Nagyon örültem Loui-nak de azt a srácot nem bírtam kizárni. Közben megérkeztünk. Apa leparkolt és kiszálltunk a kocsiból. Elindultunk a bejárat felé. Lou átölelte az én és El vállát is, Apáék jöttek utánunk. Beléptünk a Starbucks-ba és azonnal megcsapott az a jól ismert kellemes illat, mint általában. Anya és El a mosdó felé vették az irányt, Apa pedig nem volt biztos benne hogy bezárta-e az autót, ezért visszament megnézni. Mi addig Loui-val leültünk egy asztalhoz. Elbambultam és elkezdtem birizgálni a körmömet.
- Latika. Mi baj van? A kocsiban is olyan csendes voltál. Pedig ma van a legkevesebb okod szomorkodni.
- Nincs semmi. - mondtam, még mindig félig bambult állapotban.
- Ja, persze. Én meg most jöttem a falvédőről. Ismerlek és tudom, hogy van valami amit nem akarsz elmondani.
- Csak kifárasztott a mai nap. Túl sok volt az izgalom. Fáradt és éhes vagyok. De hidd el, hogy nagyon örülök mindkettőnknek. - ezt még megküldtem egy műmosollyal. Tudtam, hogy ezzel nem tévesztem meg a bátyámat de nem faggatott tovább, mert a többiek visszaértek. Csak egy olyan "tudom, hogy van valami, engem nem versz át" nézést kaptam és tudtam, hogy ennek otthon még lesz folytatása.
- Tudjátok már, hogy mit esztek? - kérdezte Anya.
- Persze. A szokásosat. - válaszolta Lou.
- Én is - válaszoltam. Nálunk a szokásos a Roasted Chicken Salsa Wrap-ot jelenti Caramel Macchiato Latte-val és Seasonal Twizzle-lel. Mindig ezt szoktunk enni. Mindenki megrendelte amit szeretett volna és kis időn belül ki is hozták. Remek illata volt, mint mindig. Akkor jöttem rá, hogy az nap még egyikőnk sem evett. Jó étvágyat kívántunk egymásnak és neki is estünk az ételnek. Olyan gyorsan megettünk mindent, hogy szinte észre se vettük és evés közben nem is beszéltünk. És ez ritka, legalább is a mi családunkban. Anyáék elmentek fizetni mi pedig addig elindultunk a kocsi felé, én pedig már azon tűnődtem, hogy mit fogok mondani otthon Louis-nak ha elkezd faggatni. Bármit megtudok vele beszélni kivéve a fiú ügyeket. Azokra allergiás...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése